Sokk-mozaikok Dalí énjeiből

„Égjen belső tűzünk a leghevesebben, izzítsa fehérre a szabályokat, és változtassa meg őket! Belső valóságunk legyen olyan erős, hogy átalakítsa a külsőt!”

Ez az idézet olvasható azokon a képeslapokon, amelyeket a budapesti Cervantes-intézet Én, Dalí című performance-án osztogatott egy színbeli postás. Az őrült, akit az különböztet meg a többi őrülttől, hogy nem őrült, a paranoia-kritikai alkotói módszer kitalálója, aki úgy hagyta ki ezt a földi világot 18 évvel ezelőtt, hogy kétségek között hagyta az utókort: tényleg bolond volt-e és exhibicionista pozőr, vagy pedig egy nagyon is tisztán látó, „egy kerékkel többel” rendelkező zseni, aki tudatosan hülyére vett mindenkit.

Hadd törjék az agyukat a nagyokosok, akik mindent meg akarnak és meg tudnak magyarázni, hadd lássanak mindenféle mély értelmeket ott is, ahol csupán egy szellemes játéknak, egy blöffnek, esetleg egy pompásan sikerült polgárpukkasztásnak vagyunk tanúi. Mindenesetre a fenti idézet nem éppen elvetendő azok részéről, akik valami alkotásfélére adják a fejüket és esetleg egy kicsit többet is szeretnének adni önmaguk szórakoztatásán túl…

Salvador Dali: The Great Masturbator

A Pelsőczi Réka rendezte előadásnak azonban a sokk-élmény volt az egyik vezérlő elve. Az még csak hagyján, hogy a főszereplő behozott és egy zongora lábához kötözött pórázon egy aranyos szopós malacot, amelynek körmei arany színűre voltak kifestve, vagy hogy arany színű konfettivel szórták be a publikumot. Amikor tenyerén tükörtojásokkal jelent meg a „Mester”, majd egyik famulusa camembert-darabkákkal kínálta a nagyérdeműt, még semmi rosszra nem gondoltunk – elvégre ezek a motívumok benne vannak a Dalí-ikonográfiában, konkrétan és áttételesen is – de amikor a múzsa-társ-menedzser Galával, akit egy szoborszerűen sudár hölgy jelenített meg, egy aranyszínű WC-ből barna masszát kezdtek erotikus előjáték gyanánt nyalogatni, többen a gyomrukhoz kaptak. Ezt később még véres állati belsőségek szétdobálásával is tetézték – tüdő, máj, szív mellett szerencsére a beleket megúsztuk. Ehhez képest az Andalúziai kutya nyitójelenete, a borotvával átvágott szemmel már meg sem kottyant – mert közben több szintre kellett figyelni: folyamatos filmvetítés kísérte a nagy Dalí-monológokat, képekről, híres és kevésbé ismert dokumentumfilmekből, néhol nemes zengésű, máskor idegesítően repetitív zene szólt, az egyes jelenetek között pedig egy finom vonású fiatalember adott elő középkori szenténekeket kontratenor hangon, sőt, még egy elektronikus kivetítő is volt, amelyen – az est egyik csúcspontjaként – „Dalí” rajzokat rögtönzött pusztán kézmozdulataival” „Nézem az eget és kicsinek látom. Vagy én nőttem nagyra, vagy a világegyetem ment össze”.

Andalúz kutya egyik meghökkentő jelenete

Ez volt a Dalí-féle sokk-mozaik utolsó mondata, amikor már a műanyag-fóliákkal leterített kifutón hevert a Művész, akárcsak Mantegna híres korpusza. Miközben tengerhullámként lebegtették a szereplők a fóliákat, az sem lepett volna meg, ha a nézőket is betakarják. Idáig azonban nem merészkedtek, néhányan így is túlságosan feszengtek…

Salvador Dali: Crucifixion hypercube

Mindenesetre a performance igen sűrűn, de sok nélkülözhetetlen elemből állította össze ezt a sajátos Dalí-portrét, vagy inkább egy Dalí-hangulatot, amely elől el is lehet akár menekülni, vagy pedig további kíváncsiságot szülhet.
Ami pedig Dalí művészi megítélését illeti, talán e sorok írójának inkább klasszikus ízlésű édesapja mondata tekinthető mérvadónak, amikor éppen 25 évvel ezelőtt családostól ellátogattunk a katalóniai Figueresbe, a Dalí-házba. „Lehet, hogy lökött ez a pali, de nagyon tud festeni!”

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>