Csak tölgyfából az igazi…

A hordó soha nem megy ki a divatból, elválaszthatatlan része a borkészítésnek, természetes anyaga nélkülözhetetlen. A modern borkészítés sok ipari anyagot fogadott már be, melyek használata a legtöbb esetben hasznosnak is bizonyult, mégis, az olyan borok, melyekről szívesen beszélnek a bor szerelmesei, és akár több évtizedet is megérnek, nem nélkülözhetik a fahordó használatát. Különösen divatos lett a 200-250 literes űrtartalmú, úgynevezett barrique (barrik) hordók használata az utóbbi évtizedekben, melyekbe a bort a hordó kezelése nélkül teszik, hogy a fa előnyös, a bor illat- és ízanyagait kiegészítő tulajdonságai jobban érvényesülhessenek.

A hordó nem mindig volt a bor természetes érlelő- és tárolóeszköze. Bort először készítő őseink nem a bor érlelését tekintették elsődlegesnek, fontosabb feladat volt az elkészített ital tárolása és szállítása. Az első bortároló edényt a mindennapi életüket körülvevő anyagokból, az állati bőrből, illetve agyagból készítettek. A bőr cserzését időszámításunk előtt 2000 évvel már jól ismerték, a tömlők mérete a felhasznált állatbőr nagyságától függött. E tömlők azonban nem voltak tartósak, minden évben újat kellett készíteni, mert a régit az erjedő bor a legtöbb esetben szétrepesztette. Ahol az agyagedények készítése terjedt el, ott megjelentek a különböző méretű amforák. Amforákat már az egyiptomiak is használtak, akik a különböző agyagedényeket különböző céllal készítették. A földbe ásott nagyméretű agyagedények (tinajasok) a bor erjedésére és tárolására szolgáltak. A kisebb amforákat a bor szállítására használták. Az edények falát különböző anyagokkal kellett bekenni, hogy ne ázzanak át. Erre főként gyantát használtak, melytől a bor sajátos mellékízt kapott – gyantával ízesített bort Görögország területén ma is készítenek. Az egyiptomiak készítettek üvegedényeket is, de azokat vékony faluk miatt csak a bor felszolgálására lehetett használni. A görögök és a rómaiak fejlett borkultúrával rendelkeztek, jelentős borfogyasztók voltak, ezért a borok vízi és szárazföldi szállítása is jól szervezett volt. A Földközi-tenger több pontján alakítottak ki bor tárolására alkalmas lerakatot, ahol több ezer amfora várta a kikötőkbe érkező hajókat. A levegő borra gyakorolt hatását már ismerték, ezért a bor tetejére olajat öntöttek. A hatalmas kiterjedésű Római Birodalom tette lehetővé, hogy a rómaiak több néppel és szokással kerüljenek kapcsolatba. Valószínű, hogy a fahordó használatát a galloktól vették át. A hűvösebb éghajlaton a fa állt rendelkezésre, hogy a bor számára alkalmas tároló- és szállítóeszközt készítsenek. Ezek a hordók kezdetben faabroncsúak voltak. A faabroncsú hordók leggyengébb pontja maga a faabroncs volt, azokat évente kétszer kellett cserélni. A hordók állapotáért a pincemesternek anyagilag is felelősséget kellett vállalni. A középkorban a hordók széles körben terjedtek el, ami a hordókészítés mesterségének kialakulását is magával hozta. A kádárok önálló céhekbe tömörültek, saját zászlójuk, dalaik és védőszentjük (Szent Donát, augusztus 7.) volt. A vasabroncsú hordók elterjedésére a XIX. századig kellett várni, amíg a vas felhasználása általánossá nem vált.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>